Örüljünk a mulandóságnak

A japánokat különösen vonzza a mulandóság. A múlékony dolgok szépek, a maradandóak pedig nem. Az ízlés és a divat az évszakokkal együtt változik. A tegnapi igazságok ma már csak szélben szálló virágszirmok. A japánok büszkék több évszázados történelmükre, de nem köti őket a hagyomány, mivel az alkalmazkodás is a tradíció része - szép dolog úszni az árral, erényes dolog a megbocsátás, bölcs dolog tudni, hogy minden csak átmeneti.
A japán irodalom kulcsfontosságú része az emberi lét múlékonyságával és a világ átmeneti állapotával foglalkozik. Mindennek a cseresznyevirág az igazi megtestesülése. A csodálatos virágok (finom, csodaszép, fehér-rózsaszín szirmok) minden tavasszal a földre hullanak. A szirmokat összesöprik, aztán a virágnak többé nyoma sincs. A szépségből csak az emléke marad.
A "hadd vigye el a víz" kifejezés - a nyugati "ami elmúlt, elmúlt" közmondás megfelelője - az elkerülhetetlen változások elfogadására utal. Ez persze nem jelenti azt, hogy a japánok belenyugvóak lennének. Hihetetlenül szentimentálisak, a legnépszerűbb történetek és filmek mind a reménytelen szerelemről és az összetört szívekről szólnak - tehát a belenyugvás nehézségeiről. A japánok mégis elfogadják a változást, mert a szívük mélyén tudják, hogy semmi sem tart örökké.
Ez igen előnyös gondolkodásmód, hiszen hihetetlen gyorsasággal fogadják el az újdonságokat. Nyíltak, és örülnek a újításoknak, szeretik a fejlődést, a hatékonyságot és a tanulást - ennek köszönhető a "japán csoda".

Borzasztó fontos nekik az év első osztrigája, az első bambuszrügy és a legújabb divat. Májusban az emberek ezzel a kérdéssel köszöntik egymást: "Ettél már Bonitot (tonhalhoz hasonló fogás) az idén?" Egyetlen
öntudatos japán ínyenc sem kerülhet olyan kínos helyzetbe, hogy erre a kérdésre nemmel kelljen válaszolnia.
Mivel a mulandóság divatos, semmi sem tart túl sokáig. Mindenki a legújabb autómodelleket és a legújabb magnókat akarja. A tünékeny értékek földjén a világot meghódító kiberkedvenc (tamagocsi) mintájára mindent gyorsan elfelejtenek.

Középen

Japánban szinte mindenki a középosztályba tartozik. A japánok ezt szeretik, mert utálják a végleteket. Gyerekkoruktól olyan közmondásokat és meséket hallgatnak, amelyekben elítélik a túlzásokat, így aztán mire felnőnek, a középút jelenti számukra a legnagyobb boldogságot. A lényeg a chu-yo, a mértékletesség.
Egy felmérés szerint a japánok 91,2 százaléka churyu ishiki-nek - középosztálybelinek - tartja magát, ezek közül pedig 57,4 százalék mondta magáról, hogy chu-no-chu (a közép legközepe). A közép persze folyton változik, sosem ugyanaz, de a japánok ezt sem bánják, mert ösztönösen alkalmazkodnak az új középhez. Különben sem szeretik pontosan meghatározni a saját helyzetüket. Emiatt aztán a japán társadalomban mindenki mindennel elégedett. Senki sem kivételes, ezért nincsenek a kiválasztottak kedvét kereső fényűző ajánlatok. Így aztán a szolgáltatások minősége is egyformán közepes, hiszen mindenki egyformán középen van.

Legyünk yasashii-k

Látszólag nagy tisztelet övezi ugyan a harcosokat és hagyományaikat, de Japánban mégis igen fontos a yasashii-ság, tehát az, ha az ember kedves, gyöngéd, figyelmes és engedékeny Arra a kérdésre, hogy mi egy esetleges jövendőbeli legfontosabb tulajdonsága, mindkét nem a yasashii-t tette az első helyre valamennyi erény közül.
Ez a fogalom tárgyakkal kapcsolatban is használatos. Egy kocsi vagy egy sampon is lehet yasashii felhasználójával; a szemmel vagy a környezettel szemben.
A japánok vonzódása a kétértelműség iránt szintén a yasashiival áll összefüggésben. Ha valami túl egyértelmű, akkor esetleg durva, ami pedig nagyon nem yasashii. Ha valaki nagyon yasashii, akkor nem fogja nevén nevezni a dolgokat, hanem finoman rejtélyes marad.
Ez a nagy lelki finomság persze néha igen kínos lehet. A liftben például egy kellően yasashii személy nyilvánvalóan előreengedi többieket. Nem helyes viszont megkérni őket, hogy menjenek előre, és mivel mindenki egyformán yasashii akar lenni, senki sem fog kiszállni a liftből.

Pedantéria

Az irodákban, a gyárakban, az iskolákban és a kórházakban, egyszóval mindenütt, feliratok figyelmeztetik a dolgozókat és látogatókat, hogy ügyeljenek a rendre. Ha előveszünk valamit valahonnan, akkor azt használat után feltétlenül helyére kell tenni. Amire nincs többé szükség, azt ki kell dobni. Ha valamiből kettő van, de csak egyre van szükség, a másiktól meg kell szabadulni.
A dokumentumoknak világosaknak, átláthatóknak és hibátlanoknak kell lenniük. Rendben kell tartani őket, hogy azonnal megtalálhassuk azt, amit keresünk, így aztán minden csupa mappa és index és színes matrica, hogy első ránézésre tudjuk mindenről, hova való. Minden mappán külön jelzik, ha esetleg kivették a tartalmát, titkos vagy sürgős és így tovább.
A rend otthon is igen fontos, különösen a zsúfolt nagyvárosokban. A lakás minden egyes négyzetmilliméterét ki kell használni. A szobák alakíthatóak, éjjel hálószobaként, nappal nappaliként funkcionálnak, így aztán a matracot minden reggel el kell csomagolni, a ruháknak a szekrényekben, a könyveknek pedig a polcokon a helyük. Még a japán kamaszok is igen pedánsak.
A szekrényt legjobban rekeszek és rekeszekre osztott tárolók segítségével lehet kihasználni. A legkisebb helyre is találni megfelelő polcot, vannak sarokszekrények és mágnessel a hűtőre és mosógépre rögzíthető kis műanyag zsebek.
Ezeket a termékeket a tiszta, rendes otthon és iroda ígéretével szokás reklámozni. Segítségükkel a japánok kiélhetik rendszerezési mániájukat és tökéletes rendet teremthetnek maguk körül.
A szervezettség nemcsak személyes mánia, de létszükséglet is a földrengések sújtotta országban. Ha egy természeti csapást nem szervezetten várnának, abból káosz lehetne, a japánok pedig nem szeretik a káoszt. A városi tanács minden családot külön utasításokkal lát el földrengés esetére. A leglelkiismeretesebbek azt is előre megbeszélik, hol fognak találkozni, ha esetleg elszakadnának egymástól - ha ne adj' isten a gyerekek éppen iskolában lennének, a papa dolgozna, a mama meg bevásárolna, mikor beüt a krach - és mindenki tart otthon konzerveket meg üveges vizet végszükség esetére, amilyen például Kobéban volt 1995-ben. Japán egy törésvonalon fekszik, és ha az ember rendszeresen érzi, hogy megmozdul a lába alatt a talaj, akkor nem csoda, hogy tudatában van az élet múlékonyságának.
A házakat is katasztrófabiztosra tervezik. Régen fából és rizspapírból épített zsúpfedeles házakban laktak, úgyhogy ha egy földrengés miatt összedőlt, könnyű volt újra felépíteni. Ma már betonból épülnek a gigászi méretű háztömbök, de ezeket is úgy tervezik, hogy a legpusztítóbb földrengéseket is kibírják. A japánok nemcsak a helyhiány miatt szeretik tehát a rendet, hanem ezzel akarják elejét venni a súlyos katasztrófáknak.