A sintó gyökerei Japán őstörténetéig nyúlnak vissza. Legősibb és legalapvetőbb képzete, kami (szellem, istenség) ma is meghatárzó eleme a japán vallási gondolkodásnak. A buddhizmus szülőföldje ugyanakkor Japántól távol Indiában volt. Az új vallás azonban, a legtöbb japán kúltúreszközhöz hasonlóan, kínai közvetítéssel érkezett. Kína hagyományaiból fejlődött ki a kelet-ázsiai vallási kúltúra, onnan Koreán keresztül a VI. sz. közepén jutott el a buddhizmus Japánba. Ekkor még Japán nem ismerte az írást, de a buddhizmussal az írásbeliség is elterjedt. A buddhista szent könyvek csak kínai fordításban voltak hozzáférhetőek, így a japán arisztokrácia áttért tagjai -- több évszázaddal a buddhizmus széles körű eltejedését megelőzően -- kénytelenek voltak megtanulni a kínai írásjeleket.

Ugyanebben az időben honosodott meg Japánban konfuciaizmus és a taoizmus is, s mindkettő mélyen hatott a sintó, illetve a japán buddhizmus fejlődésére. Ezek azonban csak ritkán (pl.: 1700 körül, a Tokuvaga-sógunátus idején) válhattak tényleges vallási irányzattá.

Az egymástól elütő hiedelmek és vallásgyakorlatok egyetlen rendszerbe olvasztása, a szinkretizmus a japán vallási élet régóta meghatározó vonása, akárcsak az "ellentmondások toleranciájá" -nak nyugati mércével mérve igen magas foka. Néhány jellemző kivételtől eltekintve, Japán lakosságának döntő többsége egyszerre vallja magát a sentoizmus és a buddhizmus hívének, s minden nehézség nélkül gyakorolja e két, igencsak eltérő gyökerü vallást. Sokan ezt így fogalmazzák meg: a sintó az élet vallása, a buddhizmus a halál vallása. Így aztán a japán esküvőket legtöbbször a sintó szertartás szerint rendezik, s legalább ugyanilyen gyakran buddhista jellegűek a temetések. A legtöbb temető buddhista templomok mellet létesült. Tágabb értelemben a sintó az e világi kérdésekkel - az élet fogantatásával, a termékenység biztosításával, a lelki tisztasággal és a testi jóélettel - foglalkozik. A buddhizmus viszont, bár nem utasítja el a valós világot, mindig is sokkal erőteljesebben hangsúlyozta a megváltás és a lehetséges túlvilági élet gondolatát.

A Tisza Föld kifejezetten e célok elérése érdekében jött létre.
A vallásnak az ősi, ill. a modern Japánban betöltött szerepét aigha érhetjük meg néhány alapvető japán kúltúrális szokás ismerete nélkül. A legfontosabb az egyén alárendelése a közösségnek, ezt a gondolatot fejezi ki tömören a mondás: "Amelyik szög kiáll, azt a kalapács beveri." Sok tudós úgy véli, ez az erkölcsi világkép az öntözéses rizstermesztés által megkövetelt szoros együttműködésben és kollektív döntéshozatalban gyökerezik - a legutóbbi időkig a rizs volt Japán alapvető élelemforrása. A rizsföld rendkívül munkaigényes kialakítása i.e. 1000 körül honosodott meg Japánban. A gépesítés kora előtt minden egyes rizspalántát kézzel kellett a talajba nyomni. Még ma is a háznép valamennyi tagja félreteszi saját dolgát, hogy összefogjanak a jó rizstermés érdekében, ami tágabb értelemben az együttes fennmaradást biztosítja. Nagyobb méretekben a rizstermesztés az egész falu közös ügye, a családok kölcsönösen segítenek egymásnak a palántázásban, a gyomálásban és aratásban is.