Különös egyetértés

A japánok egész életükben azt találgatják, hogy mit gondol a másik. Ezért aztán nem mindig kell kifejezésre juttatniuk a véleményüket. Egy japán nő számára nincs rosszabb, mint ha elterjed róla, hogy "véleménye van a dolgokról". Ezt a kifejezést nem is lehet pontosan lefordítani. Férfiak esetében a "makacsság" a legrosszabb jellemvonás.
Mivel senki sem mondja ki, hogy mit szeretne, Japánban mindenki valóságos gondolatolvasó. Ebből rendszerint hatalmas kavarodás keletkezik, hiszen a gondolatolvasás bonyolult mesterség. Például könnyen azt gondolhatják rólunk, hogy már mennénk, mikor igazából maradni szeretnénk és így tovább. Ez a jelenség a pénztárcát is eléggé megterheli, hiszen ha mondjuk vacsorára hívunk valakit, illetlenség megkérdezni, hogy mik az étkezési szokásai, inkább minden eshetőségre fel kell készülni és az összes lehetséges ételvariációt el kell készíteni.
A ki nem mondott kölcsönös egyetértés kvintesszenciája a yoroshiku szóba kristályosodik: "Megértetted, hogy mit akarok tőled, én pedig megértettem, hogy te megértetted, ezért rád bízom a feladatot, hiszen tudom, hogy úgy fogod végrehajtani, ahogy azt én szeretném. Köszönöm, hogy megértettél, és köszönöm, hogy veszed a fáradságot, és teljesíted a kívánságomat." Ez mind benne van ebben a négy szótagban.

A japánok a megszégyenülés elkerülése végett alkalmazott szándékos félreértésnek is nagymesterei. Tokióban egy forró nyári napon egy gyerekeivel sétáló férfi megkérdezte a fagylaltosbódé tulajdonosát, hogy micsoda is pontosan a fagylaltoskocsi oldalán látható Supa-Kureemu. A fagylaltárus részletesen elmagyarázta, hogy az egy mézzel és csokoládéval leöntött, pisztáciával megszórt málnás-vaníliás fagylaltkülönlegesség. Több se kellett a vevőnek: - Két adagot kérek - mondta lelkesen.

A szőnyeg alatt, a szavak mögött

A japánok olvasnak a sorok között, vagyis tudják, hogy mi van a szavak mögött. Mindenki tudja, hogy a tatamae - a szavakkal kifejezett "hivatalos álláspont" - mögött ott a honne - az "igazi vélemény", a helyzetet pontosan tükröző, meg nem fogalmazott érzelmek összessége. Ez sosem kerül előtérbe, de akinek füle van, hallja, akinek szeme van, látja. Aki pedig ezt nem veszi észre, azt a japánok, ha fizikailag nem is, de szellemileg azonnal faképnél hagyják. Ha valamit nem tartanak elfogadhatónak, akkor egyszerűen nem beszélnek róla: úgy gondolják, ha valamiről nem veszünk tudomást, az valójában nem is létezik.
Az olyasmit, amiből sértődés vagy félreértés lehet, jobb nem kimondani, különösen ha a belső körbe tartozó emberről van szó. A tekintély megőrzése kulcsfontosságú, ezért a szándékos "tekintélyrombolást" mindenáron elkerülendő tiltott cselekedetnek tekintik. A látszólag megmagyarázhatatlan tettek mögött általában ez húzódik meg; a japánok képesek meghamisítani a könyvelést, csak hogy ne derüljön fény arra, hogy valaki hibázott.

A nyilvános beismerés módszerét a japánok nemigen kedvelik. A szennyes kiteregetése csak a közös szégyent növeli. Tehát ami szőnyeg alá söpörhető, azt be is söprik - gyors és szakavatott mozdulatokkal.
Korábban az öngyilkosság volt a szégyen előli menekvés legkézenfekvőbb módszere. Manapság a bocsánatkérés a kínos dolgoktól való szabadulás leginkább bevett eszköze. Ezzel a szégyen volt - nincs. Ha egy komoly cég vezérigazgatója lehajtja a fejét, és lemond, akkor tisztára mosta magát. Ezután már nem illik többé kínos kérdésekkel zaklatni. Ebből a szempontból a bocsánatkérés nem annyira a hiba elismerése, inkább olyan eszköz, amellyel megmenthetjük a becsületünket és elhallgattatjuk a kritikusokat.
A japán rituálék kafkai hangulatú világában semmi sem az, aminek látszik. A tartalom és a forma szöges ellentétben állhat egymással, de amíg senkit sem ér szégyen, addig mindez nem számít.

Megegyezés

A döntések úgy születnek, hogy a megfelelő információ a megfelelő módon a megfelelő helyre jut. Akiknek számít a véleménye, azokét ki fogják kérni, akiket pedig meg kell győzni, azokat meg fogják győzni. Ez a nemawasahi művészete. (A kertészeti szaknyelvben ez a szó az átültetést jelenti. Először visszavágjuk a gyökeret, aztán megvárjuk, amíg a vágásból új hajtások sarjadnak. Ekkor átültetjük a növényt. A ne az jelenti: "gyökér", a mawashi szó szerinti jelentése "kötés".)
A japán társadalomban csak úgy lehetünk sikeresek, ha ezt hibátlanul űzzük a gyakorlatban. Mire sor kerül a kérdéses értekezletre, addigra már annyi információ cserélt gazdát, hogy a dolog tulajdonképpen el is dőlt. Ez egyszerűnek hangzik, de a gyakorlatban igen bonyolult. Először is tudnunk kell, hogy a gyökereknek pontosan hova is kell behatolniuk. Ha rossz irányba indulunk, és nem a megfelelő embereket keressük meg, akkor azzal visszafordíthatatlan kárt okozhatunk. Ha pedig egy gyökeret elültettünk, akkor azt már nem könnyű kihűzni. Egy okosnak vélt lépés könnyen katasztrófához vezethet, ha rossz kezekbe kerülnek a gyökereink.

A nemawashi folyamata is kulcsfontosságú. Ha a megfelelő embereket keressük meg, de rossz sorrendben, akkor már kész is a kudarc. Ha viszont a nem megfelelő embereket keressük meg, de jó sorrendben, akkor aztán egy ellenőrizhetetlen szövetséget hozunk létre. Persze ezzel elértük, hogy olyan bajba kerültünk, amihez képest az eredeti probléma, ami miatt nemawshi-ba kezdtünk, már jelentéktelenné törpül.

Egy nagy család

A japán társadalomban nincs egyértelmű határ a nyilvános és a magánszféra között. Ha egyszer valaki befogad, akkor hozzá tartozunk, és mindenestül közünk lesz hozzá. Ha kell, ha nem, segíteni fog. A sírig is elkísér, csakhogy meggyőződhessen róla, hogy rendesen el vagyunk temetve. Az otthoni címünk, a telefonszámunk és a családi állapotunk közérdekű információnak számít. Pontosan emiatt igen fontos az enryo (tiszteletteljes távolságtartás) fogalma. Tudnunk kell, hogy mikor ne zavarjunk.

Japánban nem csak a nyilvános és magánszféra között nem egyértelmű a határ, hanem egyáltalán nincsenek egyértelmű határok, ezért aztán nem sok tér nyílik az individualizmusra. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a japánok mind egyformák lennének. A kiotóiak, az oszakaiak és a tokióiak például látják az egymás közötti különbségeket. A nyelvet pedig az országban mindenhol más hangsúllyal beszélik. Az összetartás és az egymással törődés szelleme azonban egész Japánt átjárja.
Mindenki valamilyen csoportba tartozik, és a csoport érdeke a legfontosabb. A csoporton belül mindenki nagyjából ugyanúgy gondolkodik és ugyanazon a véleményen van. A mondás szerint: "A kiálló szöget be kell verni." A japánok képtelenek megérteni a nyugatiak, különösen az amerikaiak önállóságát és önbizalmát. John Wayne számtalan filmben elmondta, hogy "az igazi férfi azt teszi, amit tennie kell". Japánban viszont az igazi férfi azt teszi, amit a csoport érdeke diktál.

Valaki vigyáz ránk

A japánok folyton odafigyelnek egymásra és törődnek egymással. Valaki mindig odafigyel ránk. Ez elkerülhetetlen.
Ha napközben égve hagyjuk a kocsink fényszóróját, minden szembejövő autós villogni fog. Ha elveszettnek éreznénk magunkat az állomáson, vonatra várva, a hangosbemondó folyamatosan tájékoztat arról, hol tartózkodik éppen a vonatunk, hány másodperc múlva fog megérkezni, mennyire zsúfolt, és hova kell állnunk, ha nem akarunk útban lenni, valamint arról, sietnünk kell-e a felszállással, vagy esetleg várjuk meg a következőt... Ez utóbbi esetben viszont nyugodtan olvashatjuk tovább az újságunkat - de közben vigyázzunk, hogy elég kicsire hajtsuk össze, mert különben nagyon kiáll a könyökünk és útban lesz a többieknek- minderre gondosan figyelmeztetnek.
Ha pedig bejutottunk valahogy a vonatba, ott már várnak ránk az újabb hangosbemondó-üzenetek: "Kérjük, álljon arrébb az ajtótól, hogy mások is felszállhassanak", "A következő megálló...", "Vigyázzon, ne felejtsen semmit a vonaton, mikor leszáll" - mintha egy tűt is le lehetne ejteni a zsúfolt vonatokon.
Ettől a rengeteg gondoskodástól a japánok képtelenek az önálló gondolkodásra és az önálló véleményformálásra. Nyugaton például iszonyatosan kiborítja őket, hogy a vendéglőben mindig megkérdezik tőlük, hogy mit isznak, anélkül, hogy megmondanák, hogy miből választhatnak.

Minden terméken, még a vécépapíron is, utasításokat találunk a kicsomagolással és használattal kapcsolatban. A gépekhez vaskos tankönyvek járnak, amelyekben az összes lehetséges emberi hibával jó előre számot vetnek: "Ha nem gyullad ki a lámpa, győződjünk meg róla, hogy nem mi felejtettük-e el bedugni a konnektorba a csatlakozót." Képregényfigurák illusztrálják a teendőket, azt, hogy miképp kell megnyomni a gombokat, felemelni a fedőket, és üdvözülten mosolyogni, ha mindez sikerült. Egyszer egy fogadáson a ceremóniamester még pezsgőbontás előtt felolvasott egy kis beszédet arról, hogy mit kell tennünk annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat, és hogy a fogadás után el ne felejtsük kikérni a kabátunkat a ruhatárból.
A japán társadalomban az ember sosincs egyedül.

Tudjuk, mivel tartozunk

A japánokat meghatja az emberi gyengeség. Ha valaki hibázik, aztán bocsánatot kér, és segítséget a probléma megoldásához, akkor általában megbocsátanak neki. A segítséget sohasem szabad elfelejteni, az embernek élete végéig emlékeznie kell arra, hogy megbocsátottak neki és a segítségére siettek. A megsegített on-nal tartozik jótevőjének. Ha on-nal tartozunk valakinek, akkor azt jobb nem elfelejteni - ellenkező esetben kizár magából a társadalom. A japán társadalom az on valóságos óceánja, amelyben milliók evickélnek. Mindenki tartozik valakinek és mindenkinek tartozik valaki.

Az on-t nem illik egyetlen gesztussal viszonozni, hiszen ez azt is jelenthetné, hogy nem törekszünk a kapcsolat fenntartására. Persze az on nem mérhető tudományos pontossággal, így aztán, ha jótevőnket hatalmas jótéteménnyel láttuk el, de ragaszkodunk hozzá, hogy ezzel nem róttuk le teljes on tartozásunkat, akkor az így is van. Persze lehet, hogy jótevőnk olyan helyzetbe kerül, mikor már ő tartozik onnal nekünk. Végül már senki sem fogja tudni, hogy ki tartozik kinek és mivel (és persze azt sem, hogy miért). A kapcsolat meg csak nyúlik és nyúlik, mint a rétestészta.